Azt mondják, Nagy-Britannia két nagy vívmánnyal járult hozzá a világ kulináris kultúrájához: a portóival (ami portugál) és a szivarral (ami nem ennivaló).
A felsorolás persze nem teljes, mert hiányzik belőle még a gin (ami holland eredetű).
1990. augusztus 4. Anglia elérzékenyült. Sir John Gielgud, a nemzet színésze meghatottan tündéranyókról beszél, a reggeli lapok ódákat közölnek vezércikk formátumban, az acélos természetű Thatcher asszony érzelmes beszédet tart az alsóházban.
E napon tölti be kilencvenedig évét a birodalom nagymamája, Queen Mum (aki amúgy még jó 11 évig fogja futtatni a lovait és inni a gin-tonikjait).
Erzsébet, Írország utolsó királynője, India utolsó császárnője, az egyéni és társas italfogyasztás alázatos elkötelezettje, e szép augusztusi napon is betartotta a menetrendet: déli tizenkettőkor kérte az első drinket. Koktélja: gin és dubonnet (mustból készülő likőrbor) 1:2 arányban.
1614. március 15. E nap délutánján születik meg Franz de le Boë, akit az utókor dr. Sylvius néven ismer. Orvos, alkimista, vegyész volt, foglalkozott anatómiával is, ezen belül agytérképészettel (róla nevezték el az agy egyik választóvonalát Sylvius-hasadéknak). A Wikipedia szerint ezenkívül „a vérkeringés egyik legkorábbi védelmezője volt Hollandiában” (one of the earliest defenders of the circulation of blood).
Ezenkívül gyógyszert is előállított: borókabogyó kivonatát elegyítette gabonaszesszel, ezt vizelethajtásra, vesebajok kezelésére használta, oldatának méregtelenítő hatást is tulajdonítottak. Ebből lett a hollandok röviditala, a genever – a gin elődje (ahol a „genever” a boróka/Juniperus communis nevére utaló elnevezés.)
A történet gyenge pontja, hogy Németalföldön korábban, a 16. század közepén is készítettek ilyesmit, s már akkor is régi recepteket finomítottak. Készült hasonló Itáliában, de még Liptó vármegyében is (borovicska néven). A ma ismert gint azonban valóban az angol történelem formálta olyanná, amilyen. A ginben a gyarmatok fűszerei úgy olvadnak össze kerek és teljes egésszé, mint fénykorában maga a brit birodalom.
1568-1648, Németalföld. A spanyolok elleni holland függetlenségi harcban angol zsoldosok is részt vettek. Tisztjeik körében hamar elterjedt a „holland bátorság” kifejezés, mely bátorság forrása a holland katonák borókás szesze volt. Mikor Hollandia függetlenné vált, s elmúltak Anglia forradalmai, a 17. század végén a protestáns III. Vilmos került az angol trónra (aki régen orániai herceg és holland helytartó volt).
Egyik első intézkedéseként súlyos adót vetett ki a katolikus franciák borpárlatára (konyak), és szabad utat engedett a holland borókás párlatnak, melyet engedély nélkül engedett főzni. 
A genever neve ginre rövidült, és szökőárként árasztotta el a népet, mindenekelőtt a londonit. A mezőny pedig kettészakadt: a gazdagok jó minőségű holland importot ittak, az alsóbb néprétegek viszont olcsó löttyöt olyan gabonából, amelyből se kenyeret, se sört, se mást nem lehetett készíteni.
A gin a sörnél – a korábbi népitalnál – olcsóbb és sokkal erősebb volt. Miután utcán át is árulták – a nők is rákaptak, akik addig vonakodtak a férfiak uralta sörházakba betérni, ahol garantáltan prostituáltnak nézték őket. Most azonban egy pennyért gyorsan le lehetett részegedni, két pennyért akár eszméletlenre ihatta magát a boldogtalan.
(William Hogarht, Gin Lane)
A fogyasztás robbanás- szerűen nőtt: 1740 tájékán a 600 ezres Londonban vagy 17 ezer ginmérés (Gin House) működött. Ez a lőre volt az alacsony sorsúak leghűbb társa és legfőbb ellensége, ez volt az európai történelem első nagy alkoholizmus- hulláma.
Mondhatni, hogy a nagyváros nyomornegyedeiben állami támogatással folyt a drogozás.
A helyzet idővel tarthatatlanná vált. A fogyasztást többször próbálták korlátozni, de azonnal ginlázadások törtek ki: a nép ragaszkodott a „rossz fiúhoz”, a „kék villámhoz”, az „anyák gyilkosához”, a kor kannás borához. Végül mégis hatályba lépett egy törvény, mely adót vetett ki a ginre, és kezdetét vette a ginkontroll.
Ekkor zárul le az ital kalandos életének első fejezete. Ettől kezdve finomodik az előállítás, elsősorban a desztillálás, a fűszerezés. Az új ginfőzdék lassanként tekintélyre tesznek szert, a gint szép lassan státuszitallá emelik: a második világháború után filmsztárok, államelnökök, hírességek, gengszterek drinkje lesz, ekkor válik az anyakirálynő vérkeringésének egyik fontos támaszává. Ma a koktélbárok elengedhetetlen tartozéka: koktélbár gin nélkül olyan, mint az olasz konyha pasta nélkül.
A modern gin alapízét a boróka adja. A koriander diszkrét citrusosságot hoz (inkább, mint a citrom- vagy narancshéj, mely az olcsóbb változatokban közönségessé válhat). Ezt egészíti ki a többi fűszer: az édesgyökér, az íriszgyökér és a „mágikus ragasztó”, az angelikagyökér, mely összekapcsolja és komplexebbé teszi az aromákat, hosszabb lecsengést biztosít.
Ezeken kívül házról házra számos más fűszer is szerepel a receptekben (szigorúan titkos arányban): borstól a fahéjig, ánizstól a sáfrányig, citromhéjtól az ürömfűig, orbáncfűtől a köményig s a manduláig. Napjainkban a különféle előállítók vagy százhatvanféle fűszert használnak, hogy egyéni színt adjanak a borókának. 
Barcelona, 2009. július 18. X Bár (www.xixbar.com). A falipolcokon közel harminc ginfajta: Gordon’s, Beefeater, Hendrick’s, Bombay Dry Gin, Bombay Sapphire, Raffles. A ház a klasszikus koktélokat is tartja, de főprofilja a gintonic, melyet elkészíteni egyszerű, mégis tudomány.
A fiatal skót tulajdonos-mixer szerint az utóbbi években született meg a legtisztább gin, a ginek nonpluszultrája, a négyszer desztillált Tanqueray TEN. Ennek egyetlen méltó társa a „lázfából” (fever tree) készülő természetes ital, a Fever Tonic.
1631. Róma. Európában ekkor használtak először kinint a Róma környéki mocsarak révén elterjedt malária kezelésére. Egy jezsuita hittérítő hozta a hírt, hogy a perui kecsua indiánok görcsös vacogás ellen ledarálják a cinchona fa kérgét, édesített vízbe áztatják, azt isszák. Ez volt a kinintonik őse, mely azután jól bevált a malária leküzdésére. A gondolat, hogy a rendkívül keserű tonikot a fűszeres ginnel keverjék, Brit Indiában merült fel először. 
Egyes történészek egyenesen azt állítják, a fehér ember kimondottan a kininnek köszönhette, hogy Afrikában nem temetőre, hanem az új lehetőségek (gyarmatok) hazájára talált. Ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy a ginhez hasonlóan a tonik is megjárta s járja a maga kálváriáját: világ-tömegüdítő lett belőle, ahol a többség csupán torz árnyék, túlszénsavazott, cukros, műaromás, hozzáadott szintetikus kininnel készülő nagyipari termék.
Néhány idealista azonban elhatározta, hogy megalkot egy „igazit”. Italukhoz megkeresték a legértékesebb természetes forrásokat. A legjobb minőségű kinint Ruanda határvidékén találták meg, a helyiek által „lázfának” (fever tree) nevezett növényben. Ehhez megfelelő forrásvizet kerestek és nyolcféle növényi aromát – köztük a tanzániai keserűnarancsot és a (gyógyászati célokra is használt) bársonyvirágot (más néven büdöske). Ebből lett a Fever Tonic, melynek íze lágyan citrusos-kesernyés, szénsava finoman gyöngyöző, akár a jó söré vagy pezsgőé.
A cég tulajdonképpen marketing-költségvetés nélkül indult, a termék mégis gyorsan keresetté vált. A világ innovatív szakácsai – köztük Ferran Adrià és Heston Blumenthal – demonstratíve bevonták italkínálatukba, Adrià a Madridfusiónon, az avantgárd szakácskongresszuson mutatta be.
Ő egyébként a klasszikus koktélok kulináris összefüggéseit sokszor feldolgozza, vagyis az alkotóelemeket különböző állagokban és hőmérsékleteken állítja össze újra. A gintonicból kreált például „levest” is: itt a fagyott gintonic afféle sima, selymes fagylalt, hozzá kandírozott citromhéj, uborka, uborkavirág és porított rózsaszín bors. Ferran Adrià jó néhány éve kreálta a hideg-meleg gin fizzt: a koktélpohárban tálalt citromos ginszorbetre az asztalnál nyomják rá szifonból a ginnel ízesített forró citromhabot. Azonnal fogyasztandó.
A barcelonai X Bárban a mixer a gin tonichoz körülbelül 2x4 cm-es darabokban vágja le a zöldcitrom héját – úgy, hogy a citrom húsából rajtamarad 1-2 milliméter. Kell hozzá jobb fajta márkás gin, a tonic legalábbis Schweppes, de inkább Fever Tonic. Öblös burgundi borospohárba négy-öt nagy jégkockát tesz (a normál kockatartó méretének két-háromszorosa).
A citromhéjdarabot bárcsipesszel megfogja, s egy másik bárcsipesszel a pohár fölött húzogató mozdulatokkal „csipkedi”. Ezáltal néhány csepp citromlé kerül a pohárba, és „feltárulnak” a héj aromái.
Ezután a héjat a pohárba dobja, felönti fél dl ginnel, majd 1,5-2 dl tonikkal. Újabb citromhéjdarabbal bedörgöli a pohár szélét, majd újabb csipeszes kezelés után a pohárba dobja. Az egészet hosszú kanállal lazán (egyszer kétszer) megkeveri. A barcelonai Bárban készülnek különféle változatok is a témára.
Ilyen például mentás vagy az uborkás-rózsaszirmos verzió, mely utóbbi szigorúan Hendrick’s ginnel kapható.
A gin sokáig nem töltött be fontos szerepet a gasztronómiában – mint például a brandy, a portói, a madeira, vagy a Noilly Prat vermut –, de a szakácsok újabban kezdik egyre jobban felfedezni. Elsősorban mártás- és marinádkészítéshez használják – a boróka és a koriander miatt főként vadakhoz, de jól illik kicsit zsírosabb markáns húsokhoz is, amilyen a kacsa vagy a sertés.
Kacsához készíthetünk például gines narancsmártást
Ehhez világos karamellt készítünk, kevés ginnel és balzsamecettel, több narancslével higítjuk, mártásszerűre sűrítjük. Készítünk egy fűszerkeveréket is: borókabogyót, koriandert és kávét (egy-egy kávéskanálnyit) 5 percig 200ºC-os sütőben pirítunk, majd kávédarálóban finomra őröljük. 
Készítünk még citrom- vagy narancsport: ehhez a szirupban főtt citrushéjat leszűrjük, kevés sziruppal tepsire kenjük, 140ºC-os sütőben másfél óráig szárítjuk. A kihűlt, megszáradt masszát késsel finomra vágjuk. A mártást a fűszerkeverékkel (csipetnyi) és a citrusporral ízesítjük. Félbe vágott, blansírozott, majd kevés cukron és vajon lassan karamellizált cikóriával tálaljuk.
Egy másik példa a rózsaszínre sült gines őzhústatár, ami tulajdonképpen egy hamburger pikáns „tatárízesítéssel”.
Ehhez 40 dkg gondosan leinazott, csíkra vágott, fagypontra hűtött őzcombot darálunk le közepes lyukú tárcsán. Hozzáadunk öt deka egyenletes apró kockára vágott csiperkegombát, s 2-2 dekát a következőkből (mindegyiket finomra vágva): salottahagyma, kapribogyó, csemegeuborka, teába áztatott mazsola és szárított sárgabarack. Belekeverünk erős dijoni mustárt, olívaolajat és tejszínt, mindegyikből egy-egy kanálnyit. A végén két evőkanál gint adunk még hozzá.
Három cm magas húspogácsákat formázunk, ebből a mennyiségből négyet. Hogy minél szabályosabb legyen, lehetőleg használjunk formázógyűrűt, s hogy a sütésnél ne deformálódjon, a közepét kicsit nyomjuk be. Forró teflonserpenyőben kávéskanálnyi zsiradékon, nagyon erős lángon mindkét oldalát röviden pirítjuk, míg szép, egyenletes sült aranybarna színt nem kap, de belül még nyers. Sütés közben lapáttal szolídan lenyomjuk. Kivesszük, rácson néhány percig állni hagyjuk (pihenés közben továbbkészül a hús), végül 230ºC-os sütőbe tesszük – ízlés szerint – 1-3 percre. Tálaláskor a pirultabb oldalát fordítsuk felfelé. Tálalhatjuk egyszerűen sült paprikával és roseibnivel, s egy komplexebb fajta fűszervajjal, egy „Montpellier”-variációval.
Ehhez 20 deka vajhoz 20 deka spenótot blansírozunk, kinyomkodjuk, nagyon finomra vágjuk, így keverjük bele a lágy vajba. Belekeverünk még két salottát, két gerezd fokhagymát, és két szardellát – mindent nagyon finomra vágva – végül egy tojás sárgáját. Ezután jönnek a friss füvek, szintén nagyon finomra vágva, mindegyikből púpozott evőkanál. Legyen benne vízitorma (vagy zsenge reteklevél), petrezselyem, turbolya, snidling.
A vajmennyiség felét előre kissé meg is barníthatjuk (mogyorószínűre), ezt feltétlenül szűrjük le. Keverhetünk bele fél kávéskanálnyi sziruposra sűrített húslevest vagy néhány csepp alacsony sótartalmú (jó minőségű) szójaszószt.
(Erzsébet 1925-ben - Philip Alexius de László festménye)
2000 nyara, London. Több mint ötszáz vendég gyűlt össze az ódon Guildhallban, hogy megünnepelje az anyakirályné századik (100.) születésnapját. Amikor eljött az ünnepi tószt ideje, s mindenki felemelkedett, az ünnepelt maga is nyúlt volna pohara után. Poharát, melybe 1988-as Château Léoville-Bartont töltöttek, a canterbury érsek kezében találta meg.
„De hisz ez az enyém!” – mondta Erzsébet határozottan és jól hallhatóan. Az érsek zavartan adta vissza a bort, a vendégek körében élénk derültség támadt, a sajtó hetekig cikkezett az esetről. Melyből összességében egyenesen az következik, hogy a hosszú életet biztosító egészséges vérkeringést és méregtelenítést nem kizárólag a gin támogatja.
Hosszúkaraj csonton sütve, gines almamártással
Két darab nagyobb kétbordás hosszúkarajt választunk (kb. 800 g).
Ha lehet, akkor jól tartott mangalica húsa legyen, melynek zsíros részét egy cm-esre „stuccoljuk”.
Mozsárban összezúzunk 2-3 szem borókabogyót, és felöntjük 6-7 cl felmelegített ginnel. Félóráig állni hagyjuk, leszűrjük. A leszűrt borókabogyót összekeverjük 8-10 szem koriandermaggal, egy gerezd fokhagymával, frissen tört borssal, olívaolajjal, s hozzáadjuk még egy szál rozmaring éles késsel finomra vágott leveleit. A keverékkel bedörzsöljük a húst, átlátszó fóliába göngyöljük, 6-12 óráig a hűtőszekrényben (vagy akár a konyhában) pihentetjük. (Ha hűtőszekrénybe tesszük, elkészítés előtt legalább egy órával előbb kivesszük.)
A húst közepesen erős lángon, mintegy tíz percen át vajon egyenletes barnára pirítjuk minden oldalán (a felületét nem szabad megégetni, a hús túl sok nedvességet veszít, és keserű lesz. A jóféle pecsenyearomák keletkezésének a 140-160ºC a kedvező hőmérséklet.
A zsír nagyrészét lekanalazzuk, hozzáadunk 100 g mirepoix-t (durvára vágott vegyes zöldség: kis fejű vöröshagyma, karotta, póré, szárzeller), továbbá egy babérlevelet, szegfűborsot, friss tengeri sót, tört borsot.
Nem túl nagy, ovális cserép sütőedénybe tesszük (a csontok felfelé álljanak) felöntjük a ginnel és egy dl almalével. 180-190ºC-os sütőbe tesszük. A húst minden tíz percben meglocsoljuk és megfordítjuk.
Negyven perc után bekenjük púpozott kávéskanálnyi mézzel (ha lehet, gesztenyemézzel), a hőmérsékletet 100ºC-ra csökkentjük. További húsz percig készítjük, ötpercenként a pecsenyelével meglocsoljuk. Végül a sütő lenyitott ajtaján alufóliával lazán letakarva 10-15 percig pihenni hagyjuk. Tálalás előtt levágjuk a csontról, és a húsdarabokat két szeletbe vágjuk.
Tejszínes híg krumplipürét adunk hozzá, mely inkább sűrű mártásféle, mint püré (éttermekben gyakran nevezik „burgonyavelouténak”).
Ehhez két nagyobb krumplit megfőzünk (ne legyen kimondottan lisztes), még forrón meghámozzuk. Másfél dl tejszínt kétharmadára sűrítünk, ebbe nyomjuk bele a még forró krumplit. 2-3 deka jeges vaj hozzáadásával habverővel habosra keverjük. Tálaláskor teflonban melegítjük, egy evőkanál lezsírozott húslevest és diónyi vajat keverünk bele habverővel, kevés szerecsendióval ízesítjük.
További garnírung a szalonnás kelbimbó.
Ehhez 0,5x3 cm-es hasábokra vágott császárszalonnát hideg vízbe teszünk, a vizet felforraljuk, a szalonnát ebben hagyjuk kihűlni.
A kelbimbót forró, lobogó sós vízben blansírozzuk mintegy két percig, majd hideg vízben lehűtjük. Serpenyőben összekeverjük a szalonnával, s fedő alatt kevés vajjal, vízzel és citromlével kis lángon pároljuk. Tálalás előtt kevés vajon rápirítunk.A pecsenyelevet majdnem teljesen lezsírozzuk (kevés zsiradék maradjon rajta). Ezt öntjük a tálalás előtt félbe vágott hússzeletekre. Frissen tört borsot hintünk rá.
